14:00 - 20:00

Kedd - Szerda - Csütörtök

1026 Budapest

Szilágyi Erzsébet fasor 45/b

+36 30 242 2612

tothborbala@t-online.hu

A feladat szerepe…

Egy ismerős családban, ahol a házimunkát bejárónő végzi, a 4 éves gyerek mindent készen kap, poharat sem vehet a kezébe, nehogy eltörje, nemhogy feladatot kapna akár alkalmanként, akár rendszeresen. Másik barátunknál már a kétévesnek is a kezébe nyomják a seprűt-lapátot, ha elszórja a morzsákat evés közben és megkérik, söpörje össze.

Vajon hogyan hat a gyermekek közösségi, iskolai teljesítményére, a közösségbe való beilleszkedés képességére az a tény, hogy otthon, a családban az együttműködést várják el tőle, vagy mindent készen kap a szüleitől, rokonaitól… Erről a témakörről kérdeztük Tóth Borbála pszichológus, családterapeutát, aki már korábban is segítségünkre volt a családdal kapcsolatos kérdésekben.

1. Ön mennyire tartja fontosnak azt, hogy a gyermeket a szülők bevonják a család mindennapi feladatainak megoldásába és miért?

Az egyszerűnek tűnő kérdést nem könnyű megválaszolni. Azt hiszem, hogy fejlődéspszichológiai értelemben nincs egy egységes recept, amely minden, a fent említett helyzetre, minden családi működésre egyaránt érvényes. Számos szociálpszichológiai tényező, a családi szerkezet jellege, a család hagyományai, a testvérek száma, a testvérek sorrendje, mind-mind fontos tényező lehet, hogy egy-egy konkrét esetben egyáltalán meg tudjuk ítélni, hogy ez vagy az az elvárás helyes-e a gyermek életkori sajátosságai szempontjából.

Ha a feltett kérdésre próbálok választ adni, a kérdés azt sugallja, hogy ma Magyarországon vannak olyan családok, ahol „pénzzel mindent ki lehet váltani”, de az adott szituáció ismerete nélkül óvatosnak kell lennem a válaszadással.

Az én megközelítésemben a „feladatat szerepét” minden esetben a kapcsolat szempontjából fontos másik személy, úgy is fogalmazhatnék, hogy a „szeretet kapcsolat” szemszögéből, elsősorban az anya-gyermek kapcsolat felől vizsgálnám meg. Vajon az anya azért vonja-e be gyermekét az otthoni munkákba, hogy „példát statuáljon”, vagy pedig az előrelátó szerető figyelem az, amely motiválja, hogy gyermeke adott helyzetben akkor is feltalálja magát, ha ő vagy a család tagjai nincsenek a közelben, s egy adott feladat megoldása mintegy önjutalmazó jelleggel bírhat, ha a gyermek egyedül is képes egy helyzetben feltalálni magát. Itt ki kell emelnem, hogy az anyát befolyásolhatja az a minta, hogy neki hasonló életkorban milyen tapasztalatai, vele szemben milyen elvárások voltak.

Mint már említettem szociálpszichológiai szempontból nem mindegy, hogy a gyermek a hagyományos értelemben vett falusi környezetből, vagy városi, polgári és/vagy értelmiségi, vagy munkás családból származik-e. Nem elhanyagolható az sem, hogy a jelenlegi családszerkezetben milyen a gyermek státusza. A fenti kultúrákban más és más elvárások szerepelnek, hogy milyen kortól milyen feladatot kaphat a gyermek. Napjainkban pedig egyre bővül azoknak a vállalkozó családoknak a köre, akik már nem akarnak a saját, eredeti családi közösségük normái szerint élni, a gyermekeiknek mindent megadnak, hogy nekik jobb életük legyen, de az a kérdés, hogy ehhez az igényhez a család részéről kapcsolódik-e egy egységes értékrend, amely segít a helyzetek adaptív megoldásában, és elég jó iránytű tud-e lenni abban, hogy éppen mi jó a gyermeknek. Az, hogy minden igényét, kívánságát kielégítjük, vagy éppenséggel a családi helyzethez való jobb elköteleződés miatt értelmes elvárásokat támasztunk feléjük.

(Évtizedekkel korábban olvastam Eugenie Odeschalci hercegnő emlékiratait,”„Egy hercegnő emlékezik” címmel. Számomra nagy hatású gondolata volt az a mondata, amit szüleitől hallott, hogy arisztokratának lenni azt jelenteti: a „név kötelez”).

Valahogy így gondolok most a fenti példára, hogy azoknak a családoknak, akiknek jobb lehetőségeik vannak, a gyermekeik felé érdemes nagyobb erőfeszítéseket közvetíteni, szemben azzal, hogy a fogyasztói társadalom passzív elfogadóivá, és a konzumvilág használóivá váljanak.

Még mindig a bevezető gondolatokra reflektálva: A gyermeki fejlődés több szinten megy végbe, s mind az értelmi fejlődőshez, mind a pszicho-motoros fejlődéséhez, a nagymozgások és a finom-motorikai mozgások kivitelezéséhez, amelyek együttesen hatnak a beszéd és a szocializáció alakulására, elengedhetetlen, hogy a gyermek aktív részese legyen a családi környezetének és akár másfél évesen! egy törékeny tárgyat is vihet, és egy pohár vizet is kaphat anélkül, hogy eltörné, úgy hogy mindezekkel az érését és a későbbi személyiségfejlődését segítjük elő.

2. A gyermek mennyi idős korában célszerű a feladatadást elkezdeni?

Azt kell mondjam, hogy a gyermekek „kész mintával” születnek, és a fejlődésük során a játéktevékenységen keresztül nagyon jól megfigyelhető, hogy az utánzásos tanulás során a maguk örömére sajátítják el a felnőtt viselkedési mintákat. Nem kell őket külön kérni és noszogatni, hogy ezt vagy azt csinálják meg, csak elcsípni a pillanatot és az adott tevékenységet megerősíteni, magyarul megdicsérni, de ügyes vagy! Ezt látom nyomon a példában hozott két éves kislány esetében, aki összesöpri a morzsákat. Ehhez azonban a szülőnek is a szülő-gyermek kapcsolatban aktív jelenlétre van szüksége. Sajnos munkám során számos esetben tapasztalom, hogy a szülők egészen pici kortól bekapcsolják a gyerekeknek a televíziót, s a gyerekek, (csecsemők!) jól elvannak a tv előtt, sajnos ezekben az esetekben a szülők kevés erőfeszítést tesznek, hogy az Exupery értelmezésben vett IDŐT , amit a „rózsára”, a gyermekre szánnák, úgy hogy ez az idő értékessé válhasson mindkét fél számára. Ezekkel a gyermekekkel többnyire 4 éves koruk után találkozom, azzal a panasszal, hogy még nem beszélnek. Csak 1-2 szavuk van. Sajnos, a televízió nem szól vissza!

A játék alakulásának egy -egy fejlődési szakaszra jellemző sajátosságai vannak, így megkülönböztetünk ún.

  • exploraciós játékot, 0-6 hónapos korig
  • funkciós játékot 3 éves korig
  • konstrukciós játékok 4-9 éves korig
  • szerepjátékok 5 éves kortól
  • szabályjátékok kialakulása óvodáskor vége, a kisiskoláskor eleje.
  • Továbbá megkülönböztetünk tradicionális játékokat, amelyek minden nép kultúrájában fellehetőek, (pl. a dúdolgatók, ringatók, stb.)

A játéknak fontos funkciója van, a pihenés, ellazulás biztosításában, a fölösleges energia levezetésben, de felkészít a felnőtt életre, (lásd szerepjátékok), katartikus élményt képes nyújtani, a társasjátékokban a győzelem élményét adhatja, vereség esetén pedig a frusztráció tűrésre (akadályozottság elviselésére) nevel.

(A felsorolt játékszakaszok bővebb kifejtése egy másik interjú anyaga lehet.)

3. Milyen jellegű feladatokkal lehet kortól függően megbízni a gyerekeket?

A fentiek alapján már óvodás kortól támaszthatók a gyermekkel szemben bizonyos követelmények, azonban ebben a szakaszban azt javaslom, hogy csak játékos formában, szülői segítséggel motiváljuk a gyermekeket. Szintén a munkám során számtalanszor hallom, egészen kicsi, 4-5 éves gyermekek esetében, hogy a gyermek nem rakodik össze a szobájában. Itt jelentős szerepzavarral állunk szemben. A szülői feladatot, a gyerekszoba rendben tartását nem várhatjuk el egy gyermektől, azonban hogy az aktuálisan használt játékát a helyére tegye, azt már igen. Ha az egész szoba terítve van játékkal, ez nem csak a gyermek problémája, hanem a rossz értelemben vett szülői engedékenység példája. A nap végén a gyermek elveszik a feladatban és még szidást is kap érte. A keretet minden esetben szülőnek kell biztosítani.

Iskoláskorú gyermekek esetében más a helyzet. Amikor a feladat szerepéről beszélünk nem elhanyagolható, hogy ha várunk valamit a gyermekektől, milyen ellentételezésben van része? Amikor az ellentételezésre gondolok, akkor a biztos, biztonságos családi háttérre gondolok. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek szívesen tesznek a szüleik örömére és várják az elismerést, ezzel az önbizalmukat is erősíthetjük.

A feszültségektől terhes, esetleg pszichés vagy kapcsolati problémákkal küszködő családok esetében, vagy elvált szülők esetében a gyerekeknek erős értelmi igénybevételt jelenthet a feléjük irányuló elvárásként a feladat teljesítése, úgy hogy „nem engedhetnek ki” a biztonságot jelentő otthonban.

4. Az én személyes tapasztalatom az, hogy a kérdés egyszerűbb akkor, amikor az ember már legalább a második gyermekét neveli, mert ilyenkor a nagyobb segíthet a mamának, a kicsinek. Ön szerint mi a helyzet az elsőszülöttnél?

A kérdésre adott válaszban meg kell említenem, hogy 2006 tavaszán megjelent a fenti témával kapcsolatosan is megemlíthető kötetem, (Családfánk-sorsunk rejtett mintázata, Kairosz Kiadó), amelyben különös hangsúlyt kapott a testvér-konstellációk szerepe. Ebben a felfogásban az elsőszülöttek, legidősebb gyermekek hajlamosak arra, hogy felelősségteljesnek és lelkiismeretesnek tűnjenek a családban. Jellemző rájuk, hogy felelősséget vállalnak fiatalabb testvéreikért. Tehát inkább arra kell figyelni, hogy az idősebb gyermek ne váljon helyettes szülővé, mivel a fentiek alapján meg van az esély rá, hogy felvállalják a felelősséget, hanem hagyjuk őket is az életkoruknak megfelelően gyermeknek maradni. Különösen megrendítő, ha pl. egy 5 éves gyermekre rászólnak a szülei, hogy a 3 éves testvérének engedjen, mert ő már nagy és a másik kicsi. Gondoljuk csak el! Egy 5 éves gyermek is kicsi!

5. Hogyan lehet kihasználni a gyerekek feladat-megoldását, feladat-végzését ahhoz, hogy a család együtt lehessen, megbeszélhesse a mindennapos gondokat, történéseket?

A kérdés jó példa arra, amikor a „parentifikált gyermek” vagyis szülői szerepet ellátó gyermek tartja össze a családot. Én megfordítanám a kérdést: Mit tegyünk mi szülők, hogy olyan légkört tudjunk teremteni, amelyben a gyermek(ek) képesek legyenek megosztani mindennapi gondjaikat, örömüket-, bánatukat, amelybe akár a gyermek feladatvégzése is szóba kerülhet. Hangsúlyozom, hogy a megerősítés a „legjobb szülői fogás”, de biztatom a szülőket arra, hogy mutassanak rá az esetleges hiányosságokra, hibákra, azonban ha ehhez folyamodnak ne számon kérően, hanem szeretettel tegyék.

6. Mennyire fontos az, hogy a családban viszonylag állandó „munkamegosztás” működjön, azaz mindenkinek legyenek meghatározott feladatai, amelyekért ő a felelős? Ezt a gyerekeknél hány éves korban lehet elkezdeni?

Ennél a kérdésnél is elengedhetetlen a családszerkezet figyelembe vétele. Nyilván abban a családban, ahol mindkét szülő dolgozik és esetleg több iskolás gyermek is van, elengedhetetlen, hogy segítsék egymást. Azonban itt is figyelembe kell venni az életkort, a terhelhetőséget, és a személyes adottságokat. A szülőknek érdemes ezt a helyzetet rugalmasan kezelni, mert pl. hiába lenne alkalmasabb a nagyobb gyermek egy feladat elvégzésére, ha másnap éppen ők írnak nagydolgozatot , akkor mérlegelni kell, hogy át tudja –e vállalni valaki más a szerepét. A másik figyelembevétele, elismerése, tisztelete, nagy nevelő és tanító erő.

7. Hogyan hat a gyermek teljesítményére az, ha otthon a családban egy együttműködő típusú nevelésben részesült, vagy ha ellenkezőleg, csak az iskolai teljesítményt várják el tőle, mondván, neked csak az a feladatod, hogy jól elvégezd az iskolát?

Ez a kérdés is bonyolultabb, mint amilyennek tűnik. Nyílván a fenti hatások, amelyeket már kifejtettünk ebben a kérdésben is érvényesek. A gyermek élete nem „hasadhat” iskolai és otthoni életre. A kettő át- és átszövi egymást, hatnak egymásra. Ide kívánkozik az a szólás: Nem az iskolának, az életnek tanulunk.
A problémát napjainkban az okozhatja, hogy az iskolai, egyetemi tanulmányok adnak egy keretet az ifjúságnak, amíg tanulnak, fontosnak érezhetik magukat. A probléma akkor jelentkezik, ha nem tudnak elhelyezkedni, ha a jövő(kép) bizonytalanná, kilátástalanná válik. Ez a kérdés nemcsak családi, hanem társadalmi kérdéseket is feszeget. Azonban a személyiségen is múlik, hogy egy nehéznek tűnő helyzetet képes-e, és miként képes megoldani.

8. Milyen problémákat okozhat az, ha a gyermek otthon nincs a családi közös feladatok ellátásába bevonva, hanem mindent készen kap?

Ha a szülők gyermekük minden kívánságát teljesítik, úgy járhatnak, mint a népmesében az az öreg király, aki azt mondta a lányainak, hogy annak adja a koronát, aki őt a legjobban szereti. A két nagyobb lánya így hízelgett. „Én úgy szeretem édesapámat, mint a cukrot. A második pedig: én úgy szeretem édesapámat, mint a mézet. A legkisebb azonban így válaszolt: Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót. Az öreg király erre elzavarta a legkisebb gyermekét. Ettől a perctől kezdve ehetetlen volt az étele, és már szánta- bánta, hogy a legkisebb gyermekét világgá kergette.

A mese arra tanít bennünket, hogy úgy szeressük gyermekeinket, mint a sót, különben mindannyiunk étele és élete veszélybe kerül.

Tehát azok a gyermekek, akiket a fenti módon szeretnek a szüleik, igazából érzelmileg elhanyagolt, személyiségfejlődésükben megrekedt gyermekek, fiatalok. Az anyagi javak nem pótolhatják a sokat említett szeretetkapcsolatot. Ha ez nem elégül ki a gyermekeknél, pótszerhez fordulnak. Közülük sokan marginalizálódnak, a kortárs csoportok elsodorják őket, innen már csak egy lépés, hogy az űrt, ami bennük keletkezett, drogokkal vagy alkohol enyhítsék, töltsék ki.

9. Egy ismerősöm szerint már az óvoda első napjaiban megállapítható, hogy egy frissen bekerült gyermeknek van-e testvére, vagy testvérei, mert akinek van, az jóval kevesebb konfliktussal éli meg az első napokat. Elképzelhető, hogy ez kapcsolatban áll a családi munkamegosztással?

Lehet, hogy a munkamegosztással is kapcsolatban van ez a helyzet, én azt gondolom, hogy a többgyermekes családokban a gyermekek jobban alkalmazkodnak, s ha jól irányítják őket szüleik, kialakul a testvér szeretete, féltése, természetessé válik, hogy egy-egy jobb falatot megosztanak egymással, vagy átengedik egymásnak a játékaikat. Inkább az erkölcsi nevelés témakörébe tartozik ez a jelenség, mint a munkamegosztáséba.

10. Egyáltalán van-e valamilyen képünk arról, hogy azok a gyerekek, akiket a szüleik bevonnak a család mindennapjainak megoldásába, esetleg jobb teljesítményt nyújtanak a tanulás során, ill. könnyebben beilleszkednek a közösségekbe?

Reméljük, hogy azok a családok vannak többen, akiknél ez a helyzet. Ők azonban ezt nem verik nagydobra. Mind a pszichológiai szakirodalom révén, mind pedig a munkám során elsősorban fejlődésükben megrekedt gyermekekkel és problematikus családokkal találkozom. Merem remélni, hogy akik olvassák ezt az interjút felismerik a nehézségeiket, és lesz erejük változtatni, vagy ha nem sikerül a kívánt hatást elérni, képesek lesznek pszichológai segítséget kérni.

Kedves Borbála!

Nagyon köszönjük, hogy ismét rendelkezésünkre állt és válaszolt kérdéseinkre.

OSYNA

Related posts

Új cikk: Tóth Borbála: Gyermekkori szexuális bántalmazás

Tóth Borbála: Gyermekkori szexuális bántalmazás,Csillagfényben, A pedagógiai prevenció, II....

Continue reading
by Tóth Borbála

XXI. Congress of the Internatoinal Szondi Association, Budapest 6-8 July, 2017, Budapest

Tóth Borbála Private practice, Sanitas For 2000 Kft. Budapest, Hungary E-mail:...

Continue reading
by Tóth Borbála

Magyar Pszichológiai Társaság XXVI. Országos Tudományos Nagygyűlése – Szeged 2017. június 1-3.

A Genodráma, mint a családi mintázatok és örökségek dramatikus átmunkálásának...

Continue reading
by Tóth Borbála