Ma már szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valamilyen szakadás, törés a család életében. Nagyon indokolt tehát az előző interjúban többször is szóba került családterápiát a mai beszélgetés tárgyává tenni. Előző alkalommal Tóth Borbála pszichológussal körbejártuk azt a kérdéskört, mikor forduljon valaki pszichológushoz, mire számíthat, vagy éppen mikor kell a gyermekkel terapeutához fordulni. Most a családterápia alkalmazásával folytatjuk az interjút.

1. Mit értünk pontosan a kifejezés alatt: családterápia?

A családterápia alatt azt értjük, ha az egész családra úgy tekintünk, mint egy egységes rendszerre, s ennek megfelelően a családot egészként, egységként kezeljük. A családi problémák megoldásánál a gyógyító beavatkozás a családon belüli emberi kölcsönhatásokon alapul, s erre a felismerésre alapozva a családterápia a családon belüli változást és beavatkozást a családtagok közötti kommunikáció révén próbálja létrehozni, oly módon, hogy az adott családnak megváltozik az élményátélési módja a korábban szenvedést okozó problémára.

A családterápia hatékony gyógymód a családon belüli problémák kezelésére akár a házaspár tagjai közötti, vagy generációk közötti konfliktusok esetén. Különösen javasolt a családban előforduló alkoholproblémák, evészavarok esetében (pl. anorexia nervosa, bulímia nervosa), hangulati zavarokban, és szorongásos megbetegésekben, a családon belüli halálesetek feldolgozásánál, s végül, de nem utolsó sorban a gyermekpszichiátriai kórképekben szintén hatékony terápiás módszer.
2. Ki kezdeményezi azt, hogy ne egyéni szinten történjen a terápia, hanem a család tagjai közösen vegyenek részt azon?

A szakember kezdeményezi. Amikor először találkozik a pácienssel és szembetalálkozik a problémával, javasolhatja a családnak, élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy részt vegyenek a családterápiás gyógyító folyamatban. Természetesen, ha a családok felismerik a nehézségeik, konfliktusaik természetét, ők is kérhetnek családterápiát.

3. Mi történik, ha nem vállalják?

A tapasztalat az, ha komolyan kívánják a családtag gyógyulását, és mindannyian átélnek valamilyen szenvedést, vállalják, hogy szembe néznek a helyzettel és segítenek. Ha erős a család ellenállása, akkor természetesen más módszerhez kell folyamodni.

4. Mi a szerepe az ember mindennapi életében, személyiségének kialakulásában a családi kapcsolatoknak?

Személyiségünk alakulása a legkorábbi időtől, – a méhen belüli állapottól – datálható, s életünk végéig folyamatos fejlődésben vagyunk. Mint említettem is a legkorábbi időből hatnak ránk a kapcsolatok. Különösen az anya-gyermek kapcsolatnak van kitüntetett jelentősége, s az életesélyeket nagyban befolyásolja, hogy valaki kívánt terhességből születik-e, és mennyi ideig tudta az édesanyja szoptatni. Ha az anya-gyermek kapcsolat zavart szenved, a zavar minél korábbra tehető, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a későbbiekben ez akár mentális betegségeket, vagy a személyiség alakulásában zavarokat okoz.

Tartós kórházi kezelés esetén, vagy rossz szociális körülmények miatt, amikor elsősorban az érzelmi támogatásban jelentkezik a hiány, a napjainkban a médiumok által szinte túlzottan kiteregetett, a gyermekek ellen irányuló mértéktelen magatartások, – mint pl. a szexuális zaklatás, pedofília, vagy egyéb agresszív bántalmazások – nyomai nem múlnak el nyomtalanul, s a serdülőkorban vagy a felnőtt létben is súlyos lelki károsodásokat okoznak. Éppen ezért a megelőzésben, „a prevencióban” egészen rendkívüli szerepe van az édesanya és a gyermek között kialakult kapcsolatnak, így a símogatásnak, a szemkontaktusnak, annak, hogy beszélgetünk-e a gyermekkel, énekelünk-e neki, ringatjuk-e, s ellátjuk-e az „édes anyanyelv kincseivel”, az egészen korai időszaktól kezdve. A mondókákkal, a dalokkal és a mesékkel, – szemben a televízió, a video és számítókép adta nem valóságos, hanem fiktív, lehetőségeivel, ahol a gyermek nem tud kérdést föltenni, mert nincs, aki válaszoljon – a szülők pozitív irányba tudják terelni a gyermek egyéniségét. A tömegkommunikációs eszközök, a „harmadik, passzív személy szerepében” sokat árthatnak a gyermeki fejlődésben, szemben az emberi kapcsolattal, amely nemcsak a lelki fejlődést segíti, de komoly katalizátor szerepe van a biológiai érési folyamatokban is.

5. Mikor válik jelentőssé az apa-gyerek kapcsolat?

Talán egy kicsit később, de szintén a korai időszaktól kezdődően, hiszen az apák a gyermekek „tartóoszlopai”. Azt tapasztaljuk, hogy azokban a családokban, ahol korán elválnak a szülők, és az apuka „hétvégi apa” lesz, majd később „kikopik” a családból, ott a fiúgyerekeknek nem lesz apa-képük, férfi identitásuk sérül, és ha felnőnek, nem lesz mintájuk arra, hogyan kell apaként viselkedni. A kislányok különösen 4-5 éves korukban válnak érzékenyítetté az apa kapcsolatra. Ha ebben az időben az apához fűződő viszony sérül, az későbbi párkapcsolataiban a választást fogja megzavarni, megnehezíteni. Az egészséges családi működéshez apára és anyára egyformán szükség van. Ha a szülők kapcsolata válságba kerül a gyerekek öntudatlanul magukat okolják, hogy miattuk történt a probléma mert nem voltak „elég jók”.

6. A családi minta milyen szerepet tölt be a családok életében?

Azok a szokások, és példák, amelyeket gyermek-, illetve ifjú korunkban látunk, közvetlenül és közvetve is hatnak a későbbi személyiség alakulásra és az életvitel kialakítására. Hogy csak 1-2 példát említsek: a rendszeres vasárnapi családi ebédek, vagy a nagy családi ünnepek közös megtartása (születésnapok, évfordulók,) a következő generáció számára is példát nyújtanak, és általában követésre találnak. A foglalkozás választásban is fellehető a családi mintakövetés, pl. művész-családok orvos és jogász dinnasztiák esetében. Ezek többnyire az említett családi minták pozitív hatásáról tanúskodnak.

7. Milyen esetekben, és hogyan történik a korábbi – a szülők gyermekkorára visszanyúló – családi kapcsolatok elemzése, az un. Családfa-felvétel?

Ebben az esetben nem a biológiai értelemben vett genetikai családfakutatásról beszélünk, hanem az un. genogramról, amelynek segítségével három generációt érintően vizsgáljuk a családi kapcsolatokban fellelhető törvényszerűségeket. A genogram jó eszköz, (katalizátor) a családi kapcsolatok feltérképezésére, és a segítségével fel lehet deríteni a generációkon át megjelenő, visszatérő stresszhelyzeteket, traumákat, amelyek tudattalanul hatnak a család később élő tagjaira. A genogram felállításakor azt vizsgáljuk, hogy pl. bizonyos betegségek fellelhetőek voltak-e, (ismétlődtek-e?) a korábbi generációkban, vagy bizonyos dátumok véletlenszerű egybeesése (születési és elhalálozási dátumok)miként befolyásolták a család életét? Összefoglalva tehát a genogram, egy családi információs térkép, ahol a családterápiás zárt térben megjelenő információk, történések, és élmények segítik az eredeti problémák jobb megértését és feldolgozását.

8. Ha a családi kapcsolatokban problémák vannak gyermekkorban és ezek a problémák nincsenek feltárva, milyen következményekkel járhat ez a gyermek felnőtté válásának, egyénisége kialakulásának folyamatában?

A családterápia elméletének megfelelően a családi problémák kommunikációs természetűek. Akkor értjük meg egymást, ha a kommunikáció nyílt és direkt, azaz ha egyértelműen megmondjuk a gyermekünknek, vagy a társunknak, hogy pontosan mit várunk tőle, és nem általánosságban beszélünk, mert az félreérthető lesz és feszültséget kelt. A nem egyértelmű kommunikáció zavart okoz, s akihez szól, nem tud az elvárásnak megfelelően reagálni, elbizonytalanodik. Egy egyszerű példával megvilágítva: Ha azt mondjuk, hogy „Rakd el a ruhádat!”, ebben az esetben tudjuk, hogy kinek szól és mire irányul a kérés, szemben egy ilyen jelzéssel: „ki nem állhatom, ha rendetlenséget hagytok.” Pedagógiai szituációban is gyakran elhangzik egy ilyen mondat: „Már megint ezzel az osztállyal van baj.” Nyilván nem mindenkivel, s aki nem volt érintett egy adott szituációban, kínosan élheti meg a számára is küldött közvetett üzenetet. Ez utóbbi esetben, ha a fennt említett kommunikáció általánossá válik a családban, az akár „megbetegítő” lehet.

9. A házaspár együttélési problémáinak feltárása során előbukkanó „félrelépéseket” lehet-e és kell-e kezelni?

Nagy kérdés hogy, a „félrelépés” melyik félnek okoz problémát. A már emlegetett tömegkommunikációs médiumok révén sugárzott adások mintájára ma „divat” félrelépni, még talán beszélni is „divat” róla. Úgy tűnik ez a lépés nem is minden esetben esik negatív erkölcsi megítélés alá. Ha a pár együtt akar maradni, és egyben ez a félrelépés valamelyikük számára súlyos lelki teher, akkor azt kezelni kell, és erre a család-, vagy párterápia a javallott módszer.

10. Egyáltalán hogyan folyik egy családterápia? Hogy szerveződik? Minden alkalommal minden családtag részt vesz rajta, vagy sem?

Ez mindig az adott problémától és a család összetételétől függően alakul. Az a kívánatos, hogy a problémahordozó családtagon kívül minden közvetlen családtag részt vegyen az ülésen. (Ülésnek hívunk 1-1 beszélgetést a pszichoterapeutával.) A családterápiás ülésre való eljutást maguknak családtagoknak kell megszervezni, hiszen a terapeuta senkit nem kötelezhet a részvételre. Az a tapasztalat, hogy amikor nagy a tétje a dolognak, tehát valóban a segítségre szoruló családtag (vagy családtagok) „jól léte” a tét, akkor a család képes összefogni.

Hogy hogyan zajlik egy családterápiás ülés, az nehezen írható le, mert az az élmény, amit közösen átélnek nem a szavak szintjén zajlik. Olyan ez, mint amikor színházi élményünkről kérdeznek bennünket, és tudunk beszélni a darab tartalmáról, arról, hogy miként játszottak a színészek, jó volt-e a rendezés, de a katarzisról, amit személyesen éltünk át az előadás alatt, az nehezen foglalható szavakba.
Megpróbálok egy példát elmondani: egy tizenéves kislány súlyos magatartási zavarokkal került be a kórházba, – szökési kísérlet, és szuicid (öngyilkossági) késztetés miatt – gyógyítását családterápiával próbáltuk. Pár héttel később – a kórházból való elbocsátása után – az egyik hétvégén sürgős telefonhívást kaptunk, hogy menjünk ki lakásukra, – mert nagy a baj. A házhoz történő családterápiás hívásnak nincs igazán hagyománya, s eléggé ritka Magyarországon. Azonban a hangúlyból, a szokatlan szituációból éreztük, hogy nem lehet nem elmenni, és a család valódi krízist élt át; mindenki a másikat vádolta, a helyzet szinte megoldhatatlannak tűnt. Ekkor „a tartani és tartva lenni” analógiájára arra kértük a szülőket, hogy „gólya-viszi a fiát fogással” emeljék magukhoz a nagy lányukat és érezzék át az érzést, amit ez a helyzet vált ki belőlük. Még ezen az ülés alatt a Bibliából felolvastuk a tékozló fiú történetét, akit visszafogadott a családja, amikor a szökése után hazatért. Ezzel zártuk az ülést. Ezt követően évekig nem halottunk erről a családról. Három év múlva egy gyönyörű bőrbe kötött Bibliát hoztak ajándékba – köszönetül.

Visszatérek arra, hogyan folyik maga a terápia. A problémától függően – 5-8-10 ülést jelent, amire a pszichoterapeuta szóbeli (vagy akár írásbeli) szerződést köt a családdal, határozott időre. Ebben a folyamatban a családtagok felvállaják azt, hogy élményanyagukat behozzák a terápiába, azaz próbálnak beszélni érzéseikről és problémáikról; a családterapeuta pedig vállalja, hogy a szenvedést okozó helyzetet a család együttműködésével próbálja elviselhetővé tenni.

11. Mikor lehet eredményesnek nyilvánítani adott konkrét esetben a családterápiát?

A fentiekből is értelemszerűen következik, hogy a terápia akkor eredményes, ha a családi kommunikáció kitisztul, a család működését meghatározó szabályok és keretek a család és az index páciens jobb alkalmazkodását segítik elő, a család pozítív erőforrásai megerősítést nyernek, és a problémát okozó helyzetek egy új keretrendszerből más megvilágításba kerülnek.

Kedves Bori! Köszönöm az interjút, amely időnként a saját gyerekkoromat is felidézte.
OSYNA